Nálam gyakori életérzés a “mindjárt megőrülök”, de amióta megduplázódott a kamaszaink száma, mind gyakrabban fog el ez az érzés.
Felejthetetlen élménnyel, igazi meglepetéssel ajándékozott meg a legutolsó, közös családi pihenés: bepillantást nyerhettem a következő tizenöt évünkbe, amelyet a kamaszainkkal fogunk eltölteni egy fedél alatt… az alapelképzelésem ugyanis az, hogy a jövőben is együtt élünk – a legutóbbi tapasztalatok ellenére -, de aztán mégis lehet, hogy idő előtt megszököm.
Kamasszal együtt élni azért különösen jó, mert az ember olyan soha vissza nem térő alkalommal ajándékozza meg önmagát – nagycsaládosék még itt is külön bónuszban részesülnek, mert a sok gyereknek köszönhetően az életérzés folyamatos és szó sincs soha vissza nem térésről -, amikor rádöbben: a dackorszak jó, sőt!, nagyon jó!, a földön fetrengő gyerek valójában egy angyal és az, hogy két-három gyerek kergeti egymást az – akármilyen – ünnepi asztal körül és lejt vad indiántáncot evés helyett a rokonok legnagyobb megdöbbenésére, az semmi ahhoz képest, mint amikor két durcás kamasz ül veled szemben és böködi unottan a tányérján a frissességéből már sokat vesztett brokkolit, amit amúgy is utál…, mert mindent utálnak, téged, a világot, az embereket, sőt még saját magukat is…, na meg persze a brokkolit.
Kamaszokkal az élet
Zeng a ház az ajtócsapkodástól, végtelenítve szól a Maradjatok gyerekek, áthatolhatatlan szag és káosz a szobáikban, elhallgatott titkok, kisebb-nagyobb stiklik, egyenletesen, de biztosan romló tanulmányi átlag (ez utóbbi egyelőre csak Nagyfiúnál gond, de ami késik nem múlik és már nincsenek illúzióim…). Miközben darabokra hullik körülöttem a tündérmese, én a szakkönyveket bújom, örvendezek minden, kamaszokkal kapcsolatos témában megjelenő értelmes cikknek (hátha most kezembe kapom a bölcsek kövét), tanácsot kérek nálam okosabb(nak tűnő) szülőktől, akik már végigcsinálták…, de minden hiába, ezt nem lehet tanulni, mások példája alapján csinálni… ezt érezni kell!
Néha elfog a kétség, hogy túlélhető-e a kamaszkor úgy, hogy ne “haljon bele” senki…, na jó, csak én egy kicsit, mert persze a delikvenseken semmi nem látszik a belehalásról (szenvedni azért szenvednek), csak a nyegleség, meg az én vagyok a legokosabb, mindent tudó kisnyulacska-attitűd. Bár a szomszéd gyerekekről hallott történetek szinte pontosan megegyeznek az általam megélt helyzetekkel, de mégis annyira más egy másik ember szájából hallani (ilyenkor pontosan tudom, hogy mikor, mit kellene csinálni), mint benne lenni és megélni.
A való világ
Azt mondják az okosok, hogy kamaszkorban elkerülhetetlenek a feszültségek. De muszáj, hogy ennyi legyen belőlük? Az igazság az, hogy Nagylánynál már szinte fel se tűnnek a feszültségek, mert annyi van belőlük, hogy egy kisebb város áramellátását is biztosítani tudnánk.
Aztán ott van, hogy mindenbe belekötnek, állandóan ellentmondanak, sumákolnak, tagadnak, ellenállnak mindig és mindenkor… Hogyan lehet a szelet kifogni a vitorlájukból? Alkudozom…
Az alku – mint a szülő-gyerek páros legjobb közös társasjátéka (naná, hogy nem a Ki nevet a végén) – soha nem vész el, csak átalakul: mostanában már nem a kék vagy a piros zokni a tét, hanem kicsit emeltünk a limiten.
– Elmehetsz lófrálni a haverokkal, ha viszel magaddal mobilt és legkésőbb nyolcra hazajössz, cserébe nem hívogatlak tíz percenként.
– Mehetsz rollerrel suliba, ha viszel magaddal biztonsági láncot, hogy le tudd lakatolni.
Ők erősebbnek, magabiztosabbnak érzik magukat a választás szabadságától, én meg úgy érzem, sikerült megőriznem a tekintélyem egy részét.
Mint a mellékelt példák is mutatják, ebbe az alkudozási hercehurcába már egész jól belejöttem, de ott van még másik ezer dolog, amitől kamaszokkal élni élvezet…, például a hangulatváltozások. Hiába látom leírva százszor: nagyrészt a hormonok tehetnek erről, nagy a nyüzsgés odabent a lelkükben, tombolnak az érzelmi viharok a kötődés és a függetlenedés vágya között, ezek a legutolsó dolgok, amik eszembe jutnak, amikor egy ölelés és a legválogatottabb gorombaságok között alig telik el három másodperc.
Őszintén mondom, néha már-már úgy érzem, valóságos tengeri beteg vagyok az érzelmi hullámvasúttól.
Szeret-nem-szeret-kicsit-utál-átlagosan-utál-nagyon-utál-én-is-utálom-mindenki-utálja-jaj-de-szeretem-hogy-most-nem-utál…
Képtelen vagyok megszokni a hirtelen fordulatokat (a filmekben, a sötétben váratlanul felbukkanó figuráktól is lábon kihorható szívinfarktust kapok), a némaságba burkolózó, a felszín alatt magában fortyogó, de kívülről nyugodtnak tűnő állapotból a másodperc tört része alatt kitörő fülsüketítő hangorkánként végigsöprő indulatokat.
Nehezen emésztettem meg azt is, hogy a korábban nyitott, érdeklődő Nagyfiú zárkózott lett, inkább magányra vágyik, keveset beszél és azt se akkor és nem arról, amiről én szeretném. Hatalmas trauma volt nekem – nekem, akinek lételeme a beszéd -, hogy meg kellett tanulnom hallgatni és kivárni, hogy ő jöjjön oda, ő kezdeményezzen, hagyni, hogy ő irányítsa a beszélgetést és elfogadni, hogy a kérdéseimre nem mindig kapok választ… vagy csak jóval később.
Ahogy azt is, hogy az eddig értelmesnek tűnő Nagylány vihog… folyton… mindenen… mindenhol, de ő legalább még beszél, talán néha túl sokat is, de már csak pár hónap, aztán már ő sem fog.
A fentiekből úgy tűnhet, hogy kamasszal együtt élni állandó harc, állandó készenlét, pedig nem… vannak ennek az együttélésnek vicces pillanatai is. Például, amikor úgy beszélnek velem, mintha most fejtették volna meg az evolúciós fejlődés titkát és a mondandójuk végére odabökik: “Na, nekem csobogsz, kispatak?”, akkor akár meg is sértődhetnék, de még inkább nem tudok felállni a székről a röhögéstől…
Akkor mégis hogyan?
Két kamaszodó utóddal a sarkamban bizton állíthatom már, hogy általános jótanács nincs, ahogy átlagos kamasz sincs, de azért van egy-két dolog, amit érdemes szem előtt tartani, mielőtt nagyon elvesztené az ember a fonalat…
Fogadd el, hogy nem úszhatod meg a konfliktusokat, próbálj túlélésre játszani, vagyis ajánlj – neked is elfogadható határokon belül maradó – alkukat. (Néhány hét után a legjobb piaci kofák is irigykedve figyelik majd a tevékenységedet.)
Más generáció, más életstílus, más világ – próbáld meg elfogadni és közben kompromisszumos megoldásokra törekedni. (Ne akard megérteni, mindenkinek jobb lesz úgy, hidd el.)
Utasítás, közvetlen kézi vezérlés helyett inkább ajánlatokban gondolkodj, próbálj irányt mutatni. (Úgy érzed, semmi értelme? Jól érzed, de legalább megpróbáltad.)
Tartózkodj a felesleges kritizálástól bárminemű kérdésben (ruházkodás, kinézet, zenei ízlés stb.). (Ne feledd az egyik legfontosabb jelszót: elfogadás! Megérteni nem muszáj…)
Mielőtt kimondod az elvárásaidat, felezd meg magadban őket, majd csökkentsd további harminc százalékkal és a kimondás pillanatában csipppent még le belőle egy arasznyit. (Tapasztalatom szerint a szülők elvárása és a kamaszok teljesítőképessége épp fordított arányban áll egymással.)
Ha beszélgetni akar bármiről, bármikor, örülj és használd ki az alkalmat. (Ne szegje kedvedet, hogy mindig éjjel 11 után akar majd vagy akkor, amikor te már épp az ágyad felé settenkednél vagy forró fürdőt vennél.)
Tartózkodj a prédikációktól még akkor is (máskor meg különösen), ha épp keresztülgyalogolt a lelkeden, de azért ne hagyd szó nélkül. (E tekintetben olyanok, mint a három év alatti gyerekek: tőmondatokban jobban átmennek az üzenetek és te sem rekedsz be.)
Szeresd akkor is, amikor épp nem ez az első gondolatod az irányába. (Nem hiszed, hogy eljutsz idáig? Rossz hírem van: eljutsz…)
Véleményem szerint a legjobb, ha úgy tekintünk a kamaszkorra, mint egy klassz önismereti táborra: egyrészt ingyen van, másrészt annyiszor vehetsz részt rajta, ahány gyereked van és mindig lehet újat tanulni, harmadrészt pedig egyszer biztosan véget ér. Az élmény pedig… megfizethetetlen. Hát nem megéri?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!