Hogyan lett a hétfő az új vasárnap?

Nekem a hétfő az új vasárnap. Hogyan alakult így? Van öt gyerekem… emlékeztek?

 

Rengeteg vicc van arról, hogy ki, miért, hogyan, de utálja a hétfőt. Márpedig higgyétek el, hogy nincs is pihentetőbb időszak a hétfő kora reggelnél. Talán megboldondultam? Talán meg, de még inkább nem, mert nagycsaládos anyaként (ehhez ugyanis szerintem nem kell öt gyerek, elég egy-kettő is) ez az a pillanat, amikor végre van időm kipihenni a hétvégét. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben vagyok a bejelentett munkahellyel rendelkező dolgozó anyákkal szemben, hogy az enyém helyben van, nem kell rohannom sehova, szép komótosan készülhetek fel a szombat-vasárnapi őrülethez képest csendesnek mondható “semmittevésre”.

Nem tudom, mások hogyan csinálják, de amióta gyerekeim vannak, a hétvégék sokkal fárasztóbbak, stresszesebbek, mint a hétköznapok.

Hiába szeretnék csak egy fél órával tovább aludni, a gyerekeim, akik hétköznapokon csak hosszas kérlelés után képesek felkelni, szombat-vasárnap úgy pattannak ki reggel hétkor az ágyból, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán persze rögtön reggelit kérnek, lehetőség szerint péksüteményt kakaóval… és ez a jobbik eset (kérhetnék ugyanezt frissen sült, házi változatban is – amióta isteni kiflit tudok sütni, ez sem gond, csak ugye kelhetek még korábban…).

Alig nyelik le a reggelit, máris záporoznak a kérdések: lesz-e valami program, mit csinálunk, hova megyünk, mi lesz az ebéd, sütök-e sütit stb. Csak kapkodom a fejem, mert közben tudom, hogy mennyi más dolog is vár rám. De akkor járunk jobban, ha igyekszünk kitalálni valami programot, mert az 5 gyerek 100 négyzetméteren bámulatosan könnyen elhelyzhető lenne, de a kötelező letelepítési kvóta nálunk is csak elvben működik és a gyerekek úgy rohangálnak a lakásban, mint a szabad vegyértékek a térben, ha nem kötjük meg őket.

A családi fizika csodája

Mindeközben a háztartási munka hétköznapi mennyisége hétvégére valahogy megsokszorozódik, ami nem lenne akkora baj, ha a körülöttem lévő élőlények száma viszont a nullához közelítene, mert akkor esélyem is lenne megcsinálni. De nem, sőt, ellenkezőleg, az exponenciálisan növekvő tárgy- és embertömeg viszont határozottan az eredményesség ellen hat: több a mosás, többször kell mosogatni, teríteni és leszedni az asztalt, a szemetes is hamarabb telik meg…, viszont lassabban is ürül ki… ezt nevezem én a családi fizika csodájának.

Több az étkezés is, mert amíg hétköznap az óvodában, iskolában tízóraiznak, ebédelnek, uzsonnáznak, addig hétvégén mindezt itthon teszik és eszik a reggeli és a vacsora mellett…. és ha már egyszer itthon vagyunk, akkor ilyenkor az ember lánya megpróbálja kicsit kényeztetni őket: különleges finomságokat készít, felturbózza az egyszerű joghurtokat, a gyümölcsöket salátába rendezi és úgy tálalja.

Ha egész nap itthon van az összes gyerek, elkerülhetetlenek a súrlódások, összetűzések. A csend ilyenkor tényleg nem létező fogalom, állandó nyüzsgés van, mindenhol gyerekek vannak… és ahol kiskorúak vannak, ott káosz is van. Férj, akit hétköznap alig látunk a sok munkája miatt, pihenni szeretne, lehetőség szerint egyedül. Ezt elég nehéz kivitelezni, de ő azért megoldja: bevonul a hálószobába, magára csukja az ajtót, felteszi a fülhallgatóját, és elmerül a számítógép világában, hogy behozza a heti lemaradását a hírekben.

 

 

Ha mégis úgy döntünk, hogy a gyerekeknek ki kell mozdulniuk a friss levegőre, az még a hétköznapi logisztikai feladatoknál is nagyobb gondot okoz, mert ugyebár az ebédnek is el kell készülnie délre, mert a siserehad fél egykor már éhen akar halni, de közben valakinek a csapattal is foglalkoznia kell… és lehetőség szerint nem a konyhámban, mert bár finom illatok szállnak néha benne, de mégsem az a tipikus hely, ahol friss levegőt lehet szívni.

Nincs más megoldás, osztódni kell: nekem vagy a csapatnak vagy a programnak, de valakinek/valaminek tutira! Mivel a klónozásomra tett kísérletek eddig nem hoztak eredményt, a szóba jöhető alternatívák a következőképpen alakulnak: meleg ebéd és egy be nem tervezett, spontán kivitelezett lakásfelújítás a hétvége után, vagy kültéri (rossz idő esetén beltéri) program a gyerekekkel és hideg kaja. Ha kitalálom, megszervezem, előkészítem a kirándulást/sétát/biciklizést/beltéri elfoglaltságot, akkor természetesen Férj is nagyon szívesen jön velünk, mert neki is hiányzik a gyerekekkel töltött idő.

A hétvége egyetlen nyugodt része a délutáni szieszta lehetne, ha még mindegyik gyerek aludna. Nagylány és Nagyfiú azonban már régen nem alszik, de a tétlen pihenés sem az ő világuk. Ilyenkor vagy elküldöm őket külön programra, például télen korcsolyázni a közeli pályára vagy jó időben tollasozni/labdázni/sárkányt eregetni a szomszédos parkba (szerencsére már önjáróak), vagy közös, csendes olvasást szervezek nekik, esetleg rejtvényt fejtünk közösen vagy társasjátékozunk… vagy a kezükbe nyomom a kütyüjüket (nehéz szívvel) és akkor nekem is jut egy óra pihenés.

A délutánok nem sokban különböznek a délelőttöktől: sem a munka, sem a káosz nem kevesebb, sőt az idő előrehaladtával mindenki egyre fáradtabb, egyre ingerültebb. A vasárnap délutánokat az iskolára/óvodára való előkészülés színesíti még: tornacuccok, edzésfelszerelések, ovis ágyneműk, ruhacsomagok összekészítése, és általában ilyenkor döbbenek rá, hogy pont azok a ruhák nem száradtak meg, amikre pár órán belül szükség lesz.

 

 

… és ez csak egy átlagos hétvége, nincs se szülinap, se betegség, se vendégség, semmi különös. Az egész pont olyan, mint egy munkahely: az ember alig várja, hogy vége legyen a napi hajtásnak és elérkezzék az igazi pihenés ideje… de mikor?

Mondjuk hétfő reggel, amikor kiürül a lakás, csak én vagyok és a csend (na, jó, Legkisebb is, de ő nem tud exponenciálisan terjedni, illetve csak a pocakja, de az azért még belátható tömeg), valamint a szennyeskosárban árválkodó ruhahegy, a mosatlan edények…, de mi az nekem? Fél kézzel is elbírok velük, hiszen ez kész felüdülés a hétvégi napokhoz képest: ez az én pihenőidőm, a hétfői vasárnap.