Mit lejent a tejgebríz? – abszurd nagycsaládos komédia

Mit lejent a tejgebríz? Abszurd nagycsaládos komédiát sok felvonásban.

 

Gyerekkel élni nem mindig egyszerű, gyereket nevelni nem néha nehéz, de vannak nagyon vicces pillanatok, amik mindenért kárpótolnak… legalábbis egy időre. Ugye? Az élet számtalan vicces helyzetet tud produkálni, amihez nem is kellenek a gyerekek, elég csak gondolni rájuk, aztán van olyan is, amikor igencsak aktív résztvevők a helyzet komikumában.

Ilyen például a közétkeztetési menüt firtató mindennapos kérdés. (Igen, én minden nap megkérdezem tőlük, hogy mit ettek a suliban és nem feltétlenül azért, hogy ellenőrizzem, valóban működik-e a menzareform, és nem is azért, mert nincs más témánk, hanem mert Négyesnek az utóbbi időben mindenről az evés jut eszébe… nyilván, mert növési periódusban van.)

– Mi volt az ebéd a suliban? – kérdezem Középsőt.

– Húslevesborsófőzelékvagdalt – mondja hipersebességgel, tele szájjal Nagyfiú, csak azért, hogy borsot törhessen az öccse orra alá.

– Na, még egyszer! – mondom.

– Húsleves-vessző-zöldborsófőzelék-vessző-vagdalt – ismétli most már tagoltan.

Négyes egy pillanatig gondolkozik, majd megszólal: “A borsófőzeléket szeretem, de a vesszőt, azt biztosan nem.”

Az ételek neve valahogy mindig zavarba hozza Négyest, a szólásokról, közmondásokról nem is beszélve.

– Anya, én nem kérek karamellát a levesbe!

– ???

– Karamellát! Azt a fehér, rossz ízű izét…

– A karalábéra gondolsz?

– Persze, hogy arra, hát nem hallod a szemedtől?

Hiába, no, Négyes élen jár az aranyköpésekben és a szótagok, betűk felcserélésében is. Neki a tejbegríz csak tejgebríz, a mit-jelent csak mit-lejent. De nemcsak a szája van aranyból, hanem a füle is…, mondhatnám azt is, hogy elhallásokban világbajnok.

– Apa, ma is mesélj a papa dínóról meg a kicsinyéről, akit megtámad a szörny…
– ???
– Meg hallgassuk hozzá azt a zenét is!

– …

– Jaj, hát, amit tegnap is, tudod, nagy égzengés meg énekelnek és fél a papa dínó!

Jó húsz perc után rájöttünk rá, hogy Mozart Varázsfuvolájáról beszél és a papa dínó nem más, mint Papageno, aki megijed a hatalmas kígyótól és jajveszékelésbe kezd.

De nem csak Papageno esett áldozatul Négyes névadási ámokfutásának, hanem másik nagy kedvence, Geronimo Stilton is. Nagyon szereti a könyv alapján készült rajzfilmet, így a múltkor, vacsora végén örömmel kiáltott fel: “Végre ma megnézzük a Filctollt a tévében!”

– Micsodát? – kérdezték a nagyobbak.

– Hát a Filctollt! Tudjátok, azt a kalandvágyó főszerkesztőt, azt a patkányt, na! – válaszolta hevesen.

– Ja, hogy a Geronimo STILTON-t, aki amúgy egy egér – nyugtázta Középső.

– Jól van, öcsém, facsiga, nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te – válaszolta duzzogva.

– Nem is vagyok az öcséd – kontrázott Középső.

– Anya, Középső az öcsém? – kérdezte Négyes.

– Nem, ő a bátyád – feleltem.

– De nekem az öcsém – szúrta közbe Nagylány.

– Akkor mégiscsak lehetsz öcsém, facsiga – nevetett kajánul a bátyjára Négyes.

 

 

Bár továbbra is Négyes a családi humortár zászlóvivője, de az utóbbi időben mintha Középső is megtáltosodott volna.

– Középső, mi volt az ebéd a nagyinál?

– Valami leves és palacsinta.

– Milyen leves volt, emlékszel?

– Biztos, hogy nem funkfarti, mert azt felismerem.

Most, hogy Legkisebb is végre elkezdett beszélni, sokszor felmerül kérdésként, hogy kinek mi volt az első szava.  Ha emlékezetem nem csal, akkor Nagyfiúnak a busz, Középsőnek és Négyesnek az anya, Nagylányé pedig a nem. Bármit kérdeztünk tőle, csak ezt válaszolta.

– Balra jó lesz, ha megyünk?

– Nem.

– És jobbra?

– Nem.

– Játszótérhez lenne kedved?

– Nem.

– Menjünk haza?

– Nem.

– Kérsz fagyit?

– Igen!

– Te tudsz mást is mondani????

– Nem!

– ???

A nagycsaládos komédia épp aktuális felvonása néha a gyerekek személyes jelenléte nélkül is lezajlik minden gond nélkül. Például, amikor az ember szakadó esőben indul vásárolni, ahogy én is tettem… Az előszobában magamhoz vettem az egyik – még működő – esernyőnket és már szaladtam is. A kapuban kicsit szerencsétlenkedtem, amíg végre kinyitottam az ernyőt, de végül sikerült. Épp a fejem fölé emeltem, amikor jól fejbe vágott valami. Már épp azon voltam, hogy megfogalmazzam az ég madarai felé irányuló nem túl nőies tirádámat, amikor észrevettem egy jókora Lego Duplo kereket a járda közepén, amit valószínűleg Legkisebb rejtett el az ernyőben vérre menő csatában a többiek elől. Gyorsan a táskámba suvasztottam és rohantam tovább. Negyed órával később beléptem a ruhaüzletbe, ahol azonnal megszólalt az ajtónál lévő riasztó.

Megjelent a biztonsági őr és kérte, hogy pakoljam ki a táskámat…, megtettem: pénztárca, kulcsok, belépőkártya, az a bizonyos lego kerék, és egy fél pár csíkos, használt zokni (teljesen kiment a fejemből, hogy az is táskámban van – reggel az oviban esett ki Négyes nadrágszárából, mert előző nap nem vette ki belőle vetkőzéskor és csak az oviban adta meg magát a gravitációnak). A pasi felhúzta a szemöldökét ez utóbbi láttán, majd megszólalt: “Ez biztosan nem tőlünk van, ahhoz túl koszos.” “És büdös is” – tettem hozzá nagyon halkan. “A zoknikat a fal melletti dobozokban találja a gyerekosztályon” – mondta, majd magamra hagyott. Muszáj volt röhögnöm… nem kicsit… nagyon.

 

 

Ti mikor bontjátok ki a legközelebbi humorbonbont?