Nálatok ki diktálja a divatot? Nálunk ami biztos, hogy nem én, és követésben is elég rosszul állok.
Nem vagyok egy trendi lédi, hogy úgy mondjam. Kényelmes, a játszótéri homokozás következményeit diszkréten magába olvasztó lábbelik, a csúszdák legmagasabb fokára való felnyújtózás közben is stabilan a helyén maradó farmerek, és minden hájt takaró egyszerű, eredetileg egyszínű – de a gyerekeimnek köszönhetően rövid időn belül változatos mintákat és színeket felvonultató – felsők alkotják az alapruhatáram. (Még szerencse, hogy az utóbbi években többször felütötte a fejét az állatminta – foltok ellen kiváló stratégia, valamint, hogy a batikolás soha nem megy ki a divatból…)
Ja-ja, és persze ott vannak az elmaradhatatlan pulóverek, amelyek úgy változtatják az alakjukat, mint a mesebeli Pom-pom: mindig az alkalomhoz illően fiúsak vagy lányosak, kicsik vagy nagyok, szélesek vagy hosszúak (esetleg mindezt egyszerre), hogy az időjárási körülményeket és édesanya óvó szavát negligáló, épp aktuálisan didergő gyerekem minden további nélkül magára tudja kapni (engem meg addig is fűt belülről a lelkesedés: csak egy gyerekem volt hitetlen és nem kell félpucérra vetkőznöm az utcán, hogy megóvjam több csemetémet is a tüdőgyulladástól, amit viszont én jól elkapok).
Öt gyerek mellett az ember hamar túlteszi magát a nincs egy göncöm se, amit felvegyek dilemmán. Az ok roppant prózai, egyszerűen nincs időm dilemmázni, mert az idő, mint olyan és én már régóta nem egy világban élünk, ebből kifolyólag a pillanat tört része alatt kell döntenem arról, hogy mit kapjak magamra az adott reggel: vajon a nagy kapkodásban fogkrémfoltossá lett felsőt tudom-e jobban álcázni a kabátom alatt vagy az előző este, az össznépi papírvagdosás alatt véletlenül harci sebesülést szerzett (értsd: a meleg felső ruházatom alól épp kilátszó, combmagasságban két centi vágást elszenvedő) farmerem a kevésbé feltűnő jelenség.
Kifejezetten szerencsésnek érzem magam, ha van tized másodpercnyi időm elmélázni a részletek felett, és nem valamelyik gyerek hívja fel a figyelmemet az utcán, hogy megint divatdiktátori babérokra török.
– Anya, ez valami új divathullám? – kérdezte a minap ártatlanul Középső.
– Mire gondolsz? – néztem rá mit sem sejtve.
– Hogy a címkéket kívülre varrják a pólóra – válaszolta.
– Nem, anya, nem avanzsált divatdiktátorrá, csak ma sem vette fel a szemüvegét… se simán, se fordítottan – vigyorgott Nagyfiú.
– Én is ilyet akarok! Ez tuti menőség! – kiabálta Négyes, miközben nagy vehemenciával nekilátott lehántani magáról a nagy műgonddal és hosszú percek alatt rárimánkodott ruházatot.
Mielőtt rám fognátok, hogy biztosan slampos vagyok és nem adok magamra, mindenkit megnyugtatok, hogy a ruhatáram mindig nett és különösen ügyelek arra, hogy a hétköznapi szemlélő a lehető legkevesebbet vegye észre a bénázásaimból, a közvetlenül az indulás után keletkező foltokból és maszatokból, de azért egy avatott szem fél pillanat alatt leveszi, hogy gyerekes szülő vagyok és nem is csak egy csemetével áldott meg a sors… különösen igaz ez arra az esetre, ha azután futunk össze, hogy kirendelt céljukhoz sikerrel eljuttattam két biciklistát, két rollerezőt és egy szenvedélyes gyaloglót, akinek még eleddig nem sikerült elmagyaráznom, hogy a papírzsebkendő egyszerhasználatos tárgy, amit ezen állapotából kifolyólag nem tisztítunk meg újra és újra édesanya nadrágjában a környezetvédelem érdekekében, újrahasznosítás céljából.
A nagy átalakítás
Az igazság az, hogy én, a divat és a szépség(ipar) soha nem jártunk kéz a kézben. Amikor az alapok elsajátítása lett volna a feladat, a külső környezet nem volt megfelelő, amikor ezzel már nem lett volna gond, akkor épp én lázadtam, amikor pedig már én is kiforrtam magamat és az aktuálpolitika sem befolyásolta az öltözködést, akkor megérkeztek a gyerekek.
De volt egy pillanat – Négyes születése után -, amikor megpróbálkoztam a lehetetlennel, hogy közös nevezőre hozzam magamat és a kifutók világában látott trendiséget. Hát, így utólag azt mondom, nem kellett volna. Nagyon nem… Őszintén? A saját gyerekeim sem ismertek rám – Férj csak annyit kérdezett: ez nem válik bevett szokásoddá, ugye, drágám? -, és azóta is, akárhányszor előkerülnek ezek a képek, mindig megkérdezik, hogy ugye az nem te vagy, édesanya? Legkisebb meg csak simán lenénizett…
Azért tanultam is a hirtelen felindulásból befizetett átalakítós napból, például, hogy milyen színek, milyen fazonok állnak jól, illetve rosszul, de leginkább azt, hogy legyen bármilyen a divat, a lényeg a stílus és a kisugárzás, az ember ugyanis nem tudja átugorni a saját árnyékát, az adottságain/körülményein (esetemben a gyerekeim számán és általuk a ruháimban okozott károkon, valamint a megváltozott testi adottságaimon) nem tud változtatni, ezért továbbra is hordja csak azt, amit a magáénak érez, különben UFÓ-k nélkül is testen kívüli élménye lehet.
Ez aztán lehet trendi vagy nem trendi, csak passzoljon a személyiséghez.
Bár én már soha nem leszek trendi (és kész!), de azzal egyet kell értenem, hogy az öltözködési kultúra ugyanúgy az alapműveltség része, mint a történelmi évszámok. Tartást és magabiztosságot ad a hétköznapokban, ami a mi korunkban és a felnövekvő generációk életében egyre inkább elengedhetetlen. És mivel van egy lányom, akinek ezt nekem kell megtanítani (na, jó a fiúknak sem árt egy kis divatlecke), ezért kutakodni kezdtem valami kézzelfogható segítség után, és rá is bukkantam a StílusNotesz blog szerzőjének könyvére (Ónody Helga: Ruhatár), ami minden szempontból tökéletes alapokat ad. Ráadásul rózsaszín és cuki kép van az elején, szóval, a lányomnak már most tetszik…
Te hogy állsz a divattal?