Kütyü vagy nem kütyü: az itt a kérdés!

Kütyü vagy nem kütyü? Mikor (ne) adjuk a gyerek kezébe? Az itt a kérdés!

 

Őszintén be kell vallanom, csodálom azokat az embertársaimat, akik értenek a technikai vívmányokhoz, úgy nyomkodják, forgatják és dolgoznak a legmodernebb eszközökkel, mintha a használatuk a világ legtermészetesebb dolga lenne.  Szerintem olyan humán beállítottságú technikai antitalentum, mint én, manapság már csak a mesében létezik. Pedig jó voltam matekból a suliban, Isten bizony, bár már akkor se nagyon értettem a kombinatorikához és három szakaszból sem voltam képes háromszöget szerkeszteni, de számolni azért tudtam. A kettes számrendszer is simán ment, de ha már bejöttek a bitek, márpedig számtech órán bejöttek, akkor én kimentem… mit mentem (?!), futottam és hátra se néztem.

Jól példázza viszonyulásomat a kütyükhöz, hogy az olyan szavak, mint az iPod, iPad, iPhone, tablet, hashtag,  Instagram, Android, IPTV, MP4 stb. felőlem akár káromkodások is lehetnének, nem tudnék különbséget tenni közöttük. A szelfit sem igazán tudtam hova tenni sokáig…, bár arról már olvastam valahol, hogy van hozzá bot is, de hogy én azzal se piszkálnám meg, abban is biztos voltam. Ezzel a tudással felvértezve indultam neki az első (fél)családi szelfi elkészítésének a brüsszeli főtéren, mert a gyerekek szerint az olyan-tuti-nagyon menő. (Hogy miért csak fél? Egyrészt, mert csak két gyerek volt velünk, másrészt akkor még nem tudtam – nem röhögni -, hogy az okostelefont elforgatva tartva is lehet fotózni és így az egész család ráfér, ha mind együtt vagyunk.

Az meg a mi a bánat? – bámultam értetlenül Nagyfiúra, aki már vagy tíz perce nyaggatott, hogy csináljuk már egy olyan… izét… szelfit magunkról. Én akkor még a sötét oldalon álltam, de Férj már birtokolta az erőt, a szelfihez szükséges okostelefont, amit rögvest a kezembe is nyomott, hogy csináljam csak én, ha annyira akarom.

– Várj, amíg rendbe hozom magam – dobálta jobbról balra, majd balról jobbra a haját Nagylány.

– Hé, belőlem semmi sem látszik – sopánkodott Nagyfiú.

– Mindig mondtam, hogy apa nélkül nem léteznénk…. látjátok, olyan, mint az éltető levegő, kitölti az egész rendelkezésre álló teret – szellemeskedett Nagyfiú, miközben Nagylány nem bírta abbahagyni a vihogást.

– Mindenki idenézz és mosolyog! – adta parancsba Férj, én meg közben lelkesen nyomogattam a virtuális gombot.

– Ennek ilyen bénának kell lenni? – kérdeztem.

– Nem, másoké nem ilyen szokott lenni… – válaszolta kaján vigyorral az arcán Nagyfiú.

Mindenesetre történelmi pillanat volt…, még ma is emlegetjük.

 

 

Azóta persze nekem is van okostelefonom meg laptopom, hiszen egy menő blogger nem élhet (?) ilyenek nélkül, de valahol a lelkem mélyén én mindig is megmaradok töltőtollas bölcsésznek. De a technikai fejlődés nem áll meg és a gyerekeim már ebben a világban nőnek fel, a mindenféle okos kütyük szerves részei az életüknek. És itt jön el az a bizonyos kérdés: mikortól adjunk a kezükbe telefont, laptopot, tabletet, mennyit engedjük nekik használni, kell-e egyáltalán határt szabni vagy bízzuk ezt rájuk teljesen.

Családunk a kibertérben

Férj szakmájának és munkahelyének köszönhetően mindig van otthon egy-kettő a legújabb verziójú – tesztelésre kapott – elektronikai eszközökből. Ez egyrészt jó, mert házhoz jön a legmodernebb technika, másrészt rossz, mert semmi sem szabhat gátat annak, hogy a gyerekek rávessék magukat…, illetve, de van, mi, a szülők. De ez megint egy olyan kihívás az életemben, ahol egyelőre még csak keresem az utam, mert valahogy eddig nem sikerült rátalálni az arany középre. Nem szeretném őket eltiltani attól a világtól, amelyben felnőnek, hiszen számos hasznos dologra lehet használni ezeket az okos eszközöket, de azt sem gondolom, hogy csak ezen kellene lógniuk állandóan.

Miért és milyen szabályok kellenek?

A miértre roppant egyszerű a válasz: tablet nélkül úgy viselkednek, ahogy az a korosztályuktól elvárható (számomra ez nem mindig esik a normális kategóriába, de a hiba nyilván bennem van), tablet/telefon használat után viszont nagyon nem. Leszívja, kiszívja, más dimenzióba repíti őket a kibervilág és nehezen térnek belőle vissza.

---

A legfontosabb (szerintünk igen/szerintük nem) betartható szabály, hogy időkorlátok közé van szorítva a nem tanulási, oktatási célú tabletezés, telefonozás. Hétköznapokon heti háromszor egy óra az engedélyezett mennyiség és lefekvés előtt egy órával már nem szörfölhetnek a neten, mert tudományos vizsgálatok bizonyítják, hogy ez károsan befolyásolhatja az alvásminőséget, márpedig nekik még szükségük van a nyugodt, pihentető alvásra (nem mintha nekem nem lenne!). Hétvégén kicsit lazábbak vagyunk az időtartamot illetően, de két óránál többet egy huzamban ekkor sem engedélyezünk.

---

Igyekszünk megválogatni, hogy mit nézzenek, de néha engedünk a nyomásnak és egy-két trendi, de annál bugyutább játékra is engedélyt adunk (tegye fel a kezét, aki soha nem játszott még olyan játékot, amit később igencsak megbánt és cikinek érzett). Amúgy meg nem ostobák: három-négy kör után maguk is rájönnek, hogy ezek a játékok egyszerűek, mint az ék, semmi értelmük és gyorsan le is szoknak róluk. A felnőtt tartalmú, agresszív játékok viszont abszolút tiltólistásak!

---

A tablet emelgetése nem sport, sőt nem tekinthető mozgásformának sem, bármennyire is szeretné Nagyfiú néha elhitetni velünk, hogy mennyire fárasztó is a tablet kézben tartása. Szóval, a kütyüzés nem mehet a mozgás, a kirándulások rovására, nem helyettesíthető a személyes élmény néhány természeti kép megnézésével. Ugye?

---

Az igazság az, hogy ezek az általános tanácsok a nesze-semmi-fogd-meg-jól kategóriába tartoznak és minden, a gyereke egészséges fejlődését szem előtt tartó szülő tudja, hogy ezek nélkül eluralkodna a káosz és a kibervilág végleg átvenné a hatalmat a leszármazottak fölött.

Milyen megoldásokkal élünk?

Konzervmegoldások helyett egyedi ötletekkel igyekszünk előállni. Ahogy az élet számos más területén, ezen a téren is alapvető eltérés van a gyerekeink viselkedésében.

Nagyfiú teljesen rá van kattanva a tabletjére, kézi vezérlés nélkül nem tudja magától letenni. Eddig főleg csak játszott, meg filmet nézett, meg játszott, meg zenét hallgatott, meg játszott…, néha persze levegőt is vesz azért.

Három év aktív használat után most kezd el rájönni: van élet a naracs, dagadt macskán (alias Garfield) és a városépítős, stratégiai játékokon túl. Mondjuk ehhez az is kellett, hogy legyen egy kislány, aki tetszik neki és így végre értelmes dologra is használja a netet: levelezik. Hurrá! Igaz, hogy azóta öt percenkét akarja megnézni az email fiókját és minden alkalommal külön kihangsúlyozza: ez nem tartozik bele a hivatalos játékidejébe! Nála az a célravezető, ha feladatokkal látjuk el. Keresd meg ezt, töltsd fel azt, nézd meg amazt stb. Így legalább az agyzsibbasztástól megmentjük és hasznát is látjuk a tabletezésének. Szerencsére az ilyenekre mindig fogékony, mert nyeregben érzi magát, hogy ő volt az okos, aki megtalálta, feltöltötte, lementette, kikereste…, mi pedig adjuk az ártatlant.

Nagylány sokkal kifinomultabb ezen a téren is, nála nincs szükség kreatív cselekre. Ahogy Nagyfiú mindig igyekszik kibúvót találni, hogy miért éppen ne tegye le a tabletjét, ő képes betartani az általunk hozott szabályokat, képes megállni, hogy ne vegye minden nap kézbe a telefonját. Az is igaz, hogy ő szinte kizárólag csak játszik…, a telefon értelmes(ebb) használatát generáló szőke herceg az ő esetében még várat magára.

 

 

Középső és Négyes esetében a telefonhasználat igencsak hektikus. Van, hogy napokig, hetekig meg se említik, mert egyszerűen nincs rá igényük, lefoglalja őket a világ közvetlen megismerése (ennek én csak örülök, mert a képernyőbámuláson kívül vannak sokkal hasznosabb időtöltések is az 5-8 éves korosztálynak, nyilván a többieknek is, de ott kisebb már a szülői ráhatás). Aztán persze vannak felbuzdulások a részükről is, hogy most, de azonnal le akarnak nyomni három kör agysejtpusztító Subway Surf rémséget, de szerencsére nem túl sűrűn és hamar rá is unnak. Náluk a kíváncsiság még mindenek felett áll, ezért jól működik a figyelemelterelés: elég, ha leülök a sarokba Legkisebbel legózni, máris megjelennek, feledve minden kütyüt, nehogy kimaradjanak valami jóból.

Legkisebb kezébe csak akkor kerül telefon, ha véletlenül megkaparintja a konyhaasztalról, de akkor a nyelvét kidugva próbálja húzogatni rajta az ujját, és ha sikerélménye van, akkor két kézzel tapsol magának…, miközben a telefon vészes sebességgel készülődik becsapódni a konyha kőpadlójába. Eddig mindig időben odaértünk…

Így élünk mi az okos készülékek adta világban. Nálatok hogy megy ez?