Gyerekkel a konyhában – az igazi katasztrófafilm

Számtalan klasszikus katasztrófafilm létezik, egyik jobb, mint a másik, de egyik sem éri el azt a szintet, mint amikor a konyhámba beszabadul az öt gyerek és segíteni próbál.

 

Szeretek főzni, sütni még jobban. Az egyszerű receptek híve vagyok, mert a pepecselés nem az én világom…, na, nem azért, mert nem szeretnék én is gyönyörű marcipán rózsákat kanyarítani egy-egy tortára, esetleg elpiszmogni valami klasszikus étek elkészítése fölött és azon elmélkedni, hogyan is rendezzem el a friss kakukkfüvet a töltött malac tetején, hanem mert  gyerekekkel nehezített pályán dolgozom és így fordulhat elő, hogy a marcipán virágok a malacon, a friss zöldfűszer pedig a tortán köt ki néha.

Az agyam rejtett zugában tudom, hogy a gyerekek utánzás után tanulnak és nincs ez másképp a konyhai tevékenységgel sem, de nekem ez akkor sem megy: számomra a sütés-főzés nem közösségi élmény, mert ha közösségi, akkor már nem élmény…, mármint nekem, mert a gyerekek remekül szórakoznak, miközben például lisztfújó versenyt rendeznek a gondosan kimért hozzávalóból, és utána koncentrikus gabonaköröket taposnak az egész helyiséget beborító hófehér lisztrétegre.

Az utóbbi időben azonban egyre gyakrabban kényszerülök lemondani az élményről a közösség javára. Mint például a minap is… Még a nyáron megnyertem egy tortakészítő versenyt, amit az egyik közösségi felületen hirdettek. Most jött el az ideje, hogy elkészüljön a nyeremény részeként felajánlott interjú, amihez sok-sok fényképet, fázisfotót kértek a szerkesztők. Konkrétan azt szeretnék bemutatni az olvasóknak, hogyan is készítem a díjnyertes tortát, hogyan segédkeznek a gyerekek a konyhában, milyen egy vidám, (nagy)családi főzőcskézés. Nem igazán értem, minek ehhez sok fotó, amikor egyetlen szó is elég a szituáció korrekt jellemzésére: katasztrofális!

 

Segítség, gyerekek a konyhámban!

Amíg még csak egy gyerekem volt, könnyebben ment ez az egész, valahogy jobban kézben tudtam tartani az eseményeket. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy nem kellett külön figyelnem arra: a hozzávalók mennyiségét úgy növeljem az eredeti recepthez képest, hogy azok pontosan, maradék nélkül oszthatóak legyenek a konyhában aktuálisan előforduló gyerekeim számával. Így nálunk soha nem készül például négy tojásból semmi, hiszen öten vannak… (ebből kifolyólag külön számológépet kellett rendszeresítem a konyhában, mert humán beállítottságú ember révén ezek az átváltások messze meghaladják a reál tantárgyakból annak idején felszedett, mostanra pedig igencsak megkopott tudásomat).

Legkisebb a leglelkesebb, egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy valódi szakácsvér folyik az ereiben. Amint meglátja, hogy a konyha felé veszem az irányt, máris veszi a nyúlcipőit, hogy még előttem érjen ki a terepre. Kipakolja az összes edényt, fedőt a pultra, hogy szabadon választhassak, illetve akarom mondani választhasson. Igen ragaszkodó természet, de ez nem annyira a felém irányuló szeretetet, hanem sokkal inkább az elveihez való hűséget jelenti. Így főztem már borsófőzeléket palacsintasütőben, illetve levest párolóedénnyel kiegészített fazékban…

Nagyfiút a konyhában is a kamaszsága hajtja. Ártatlan képpel nézi, amíg a kisebbek – az ő utasítása alapján – a szemetesbe törik fel a tojásokat, a héjukat viszont szépen elrendezik a pulton és aztán várják, hogy édesanya megdicsérje őket a kiváló teljesítményért és végképp nem értik, hogy miért nézek nagyon bután és kezdem egyenként tépkedni a hajszálaimat.

 

 

– De hát Nagyfiú azt mondta, hogy a héjában a vitamin  – magyarázza Középső vehemensen.

– Az lehet, de a sütiben nem a vitamin a lényeg, hanem a tojás maga – válaszolom nem kevésbé vehemensen, miközben Nagyfiút igyekszem szemmel verni.

Négyes nagyon buzgó, ő az én kéréseimet is igyekszik hűen követni, nemcsak a bátyjáét.

– Először daráld le a diót a robotgép segítségével, utána ki kell facsarni a citromot. A kezedre nagyon vigyázz! – mondom neki.

– Jó, meglesz – válaszolja izgatottan.

Eltelik néhány perc és megjelenik kezében egy nagy tállal, amiben valami egészen furcsa keverék úszkál: a dió után ledarálta a citromot is héjastul, mert nem tudta, hogy ahhoz másik kiegészítőt kell a robotgépre pattintani… a többiek persze kaján vigyorral az arcukon nézték a szenvedését, ahogy megpróbálta belegyömöszölni az öklömnyi déli gyümölcsöket a daráló száján…, de ő volt az erősebb és végül sikerült neki. Végül is azzal nyugtatom magam, hogy rosszabb lett volna, ha a dióbeleket akarta volna kifacsarni egyesével…

Ha úgy vesszük Nagylány a legártatlanabb résztvevője a konyhai tevékenységeknek: ő az eltakarításban jeleskedik. Ha szó szerint vennénk ezt a fél mondatot, akkor ő lehetne nekem a megváltás a fiúk mellett, de sajnos nem az elpakolás, hanem a maradékok eltűntetésének bajnoka. Pozitívumként említhetem, hogy ha Nagylány feltűnik a színen, akkor a tömegvonzásnak köszönhetően legalább egy kis hely felszabadul számomra is a konyhában, mert az összes testvére köré gyűlik, tudván: ő mindig megtalálja a maradék krémet, gyümölcsöt, levágott sütiszéleket, szóval mindent, ami anélkül elfogyasztható, hogy édesanya szúrós szemekkkel nézne a bandára az idejekorán megdézsmált sütemények miatt…, mert a göngyölt zöldbabra persze nem járnak rá!

Bár mindegyiküket más vezérli a konyhába, ha a takarítás kerül szóba, igen egységes állaspontot képviselnek, határozottan és szinte egyszerre lépnek le a válság sújtotta övezetből.

 

 

Ilyenkor aztán mindig eszembe jut: jó, ha vannak segítő kezek, de még jobb, ha néhanapján nincsenek.

Nálatok milyen film forog a konyhában?