Mégsem a nyári szünet az év leghúzósabb időszaka?

Új tapasztalattal gazdagodtam: mégsem a nyári szünet az év leghúzósabb időszaka.

 

Nem bizony, hanem a tanévkezdés n+1 gyerekkel. Komolyan! Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is visszasírom a nyári vakáció végtelenül hosszúnak és szülői, logisztikai szempontból igencsak fárasztó tizenegy hetét… Pedig megtörtént. Épp most…, este tízkor, amikor végeztem a huszadik könyv bekötésével is (valamint hatodszor is átestem a szőrtelenítés fájdalmas folyamatán, köszönhetően a mindenhova ragadó öntapadós könyvborítónak) és rádöbbentem, hogy még ugyanennyi van hátra, sőt az is felrémlett előttem: még csak három gyerekem jár iskolába, de lesz ez még így se! Például egy év múlva, amikor már négy fog…

A pihentető nyár

A szeptember 1-jei tanévkezdés tapasztalatával a hátam mögött már-már nosztalgikus képként rémlenek fel előttem azok a nyári napok, amikor én még a fél szememet sem bírtam kinyitni, de a gyerekek már ott ugráltak körülöttem és azt kérdezgették, hogy mi a program, hova megyünk, mit fogunk csinálni?

– Vissza. Az. Ágyba. Most! – kiabáltam.

– De anyaaaa! Olyan uncsi vagy! Állandóan ezzel a szöveggel jössz! Mehetnékünk van! – visszhangozták kórusban.

– Akkor menjetek, de nélkülem! – hanyatlottam vissza a párnára.

Aztán persze összeszedtem magam és jó anya módjára programot szerveztem, jöttünk-mentünk, ahogy azt kell egy unalmasnak – nekem pihentetőnek – induló átlagos, tábormentes nyári, szünidei napon, hogy aztán este a gyerekek az átélt élményektől, én pedig a kimerültségtől zuhanjak fáradtan az ágyba. Fáradtság ide, fáradtság oda, az idei nyár alapján úgy éreztem, hogy egész jól megy már ez az anyaság, pöpecül csinálom, vannak sikerélményeim, a nagyobb döccenőket is egész ügyesen kikerülöm…

Aztán eljött szeptember 1-je, ami a vakációhoz képest maga volt az ősrobbanás.

 

 

Már az iskolakezdés előtti héten érezhető volt a vihar előtti csend… csend?! Na, az éppen nem volt, de feszültség annál több. A gyerekek mintha teljesen megkergültek volna, én pedig – hogy is mondjam szépen?! – nem voltam a türelem szobra. Nem, egyszerűen nem ment… osztódnom kellett volna, hogy mindenkinek kielégítsem az igényeit, közben ne feledjem a határidős munkáimat (merthogy van munkám! komolyan! amihez határidő is társul! de erről majd egy másik posztban mesélek) és persze szépen, lassan, de annál határozottabban igyekezzek felkészíteni a gyerekeimet a sulikezdésre: időben lefekvés, felkelés, lecsatlakozás a kütyükről, toll-ceruza-papír hármassal való újbóli megismerkedés stb.

Na, ehelyett volt fejetlenség, kuszaság, káosz… Egyik nap például elindultam a játszótérre felszerelkezve az összes létező homokozó játékkal, lapáttal, markolóval és dömperrel, sőt még gyümölcsöt és innivalót is csomagoltam…, de csak a lépcsőház aljában vettem észre, hogy Legkisebbet az ajtó előtt hagytam. (Mentségemre legyen szólva, tele volt mindkét kezem, nem nagyon tudtam volna hova tenni Legkisebbet, aki mindenkivel hajlandó kézenfogva lejönni az emeletről, csak velem cipelteti magát.) Hallottam ugyan egy kisfiút, aki folyamatosan kiabálta, hogy anyaaaa-anyaaaa-anyaaaa, és a fülem azt is érzékelte, ahogy óvatos léptekkel araszol lefelé a lépcsőkön. Meg is állapítottam magamban, milyen egy felelőlten anya az, aki nem képes kézen fogni a gyerekét a lépcsőházban…, csak épp arra nem gondoltam, hogy az a bizonyos nőszemély én vagyok. Ennyit az előítéletekről (pedig de sokszor megfogadtam, hogy leszokom róla… épp itt az ideje!).

Másik nap, a játszótérről megizzadva, nyakig homokosan hazaérkezve, dél előtt tíz perccel jutott eszembe: Úristen! Még nem is főztem! Ok, most már nem is fogok, akkor inkább rendeljünk valamit. Igen, de apátok elvitte magával az össze készpénzt, szóval ez sem működik, hacsak nem adjátok kölcsön a zsebpénzeteket… Ok, nem gondoltam komolyan. De! Azonnal ide a pénzzel, mert nem bírom már hallgatni, ahogy Legkisebb folyamatosan mondja: hamm-hamm-hamm. Pizzafutár el, családi béke helyreáll, legalábbis rövid időre.

És ez így ment egy héten keresztül…, nem kellett tehát hozzá sok idő, hogy elveszítsem a flottul kivitelezettnek érzett tizenegy hetes nyári szünet alatt összekapart magabiztosságomat…, a tartalékban őrizgetett morzsákat pedig szeptember 1-je zúzta porrá.

 

 

Pedig igyekeztem – az éj leple alatt – lelkiekben felkészíteni magamat az eljövendőre a káoszosra sikeredett nappalok után, de ennek ellenére elemi erővel csapott le rám a tény: a vakáció összehangolása semmi ahhoz képest, hogy az első iskolai napon rávegyem a leszármazottaimat és Férjet arra, amit tenniük kell: felkelni, tisztálkodni, felöltözni, elindulni…

A nagy lassulási verseny

Ébredtél már valaha szellemvárosban? Ahol semmi nem mozdul, kihalt, mint a sivatag, még a szél se rebben…, na, erre vágytam egész nyáron, erre tessék, szeptember 1-jére sikerüt is megvalósítani! Őszintén bevallom, én is úgy mozogtam, mint egy lassított felvétel, de a családom többi tagja még ezt a tempót se volt képes felvenni. Simán benevezhettünk volna a NAGY LASSULÁSI VERSENY szuperdöntőjére és minden további nélkül meg is nyertük volna. Mire az összes gyerekembe sikerült életet lehelnem, addigra Férj – félig neglizsében – visszaaludt a nappaliban, a kanapén.

Egy, csak egy legény volt talpon a vidéken, de ő különösen kötözködő hangulatában volt.

– Én nem megyek oviba, iskolába akarok menni a többiekkel – kiabálta Négyes.

– De te még kicsi vagy a sulihoz – próbáltam meggyőzni.

– Nem is igaz! Nézd meg, már Nagyfiú derekáig érek! – kontrázott.

– Az még nem elég, nőjj még 10 centit és akkor mehetsz – mondtam.

– Rendben, holnapra megnövök – felelte.

A többiek nem voltak olyan állapotban, hogy beszélni tudtak volna. Ezt valahol örömteli eseménynek is betudhattam volna, ha közben járt volna a kezük. De semmi. Végül kézi vezérléssel mindenkit sikerült eljuttatnom az ajtó elé – kívülről – és szélnek ereszteni. Biztosan állíthatom, hogy végül mindegyik elérte úti célját, mert délután visszatértek…, irdatlan mennyiségű könyvvel és a nyári szünet elején kiadott tanszerlistákhoz csatolt pótlistákkal,  hogy kezdetét vehesse a Szeptember01.2.0 elnevezésű program – főszerepben velem – amely még jó pár napra biztosított számomra munkát, hiszen úgyis csak unatkoztam volna itthon.

 

 

Szeptember, én így szeretlek!