Mitől lesz más ez a tanév? Sok mindentől: például attól, hogy már három iskolás gyerekem lesz, de leginkább attól, hogy fogadalma(ka)t tettem.
Az iskolakezdés mindig valamiféle izgalommal jár: valami véget ér (mondjuk a nyári szünet) és valami új kezdődik. Igen, minden évben valami új, mert valamiért a magyar közoktatás szereti – talán túlságosan is – a változatosságot: egy-két kísérleti könyv itt, néhány új tantárgy ott, új ebédbefizetési módszer amott és vannak kifejezetten lesből támadó változók, amik csak néhány hét elteltével lépnek elő rejtekükből. Szóval a sok megszokott dolog mellett szinte biztos, hogy az idén sem maradunk meglepetések nélkül. Személyes példánkból kiindulva vegyük azt az egyszerű tényt, hogy szeptember 1-jén három gyerek suliba, egy oviba fog menni, egy meg a sarkamban marad… ilyenben az elmúlt években még soha nem volt részünk. 1-0 oda.
Régen volt az is, hogy az első becsöngetéskor valamelyik gyerekem az elsősöknek fenntartott padon feszeng majd a suli aulájában a sok hasonló kisgyerek között. És úgy általában elmondhatjuk, nagyon régen közelítettem meg az iskolát, mint olyat, mert Nagyfiú és Nagylány már régóta egyedül közlekedik oda és vissza. Most megint nap, mint nap délután négy órakor jelenésem lesz az iskolában (pontosan, egy percet sem késve!), hogy miközben Legkisebbet kajtatom a nagy tömegben, felkapjam Középsőt és rohanjak (!) velük Négyesért az oviba, mert így még talán esélyem lesz elcsípni a nagyokat edzés előtt és rákérdezni: kész vagytok a leckével? Ööööö… félig?! 2-0 oda.
Olyan jól bejáratott rendszer volt ez, hogy muszáj volt csavarni rajta egyet. És én olyan vagyok, aki szereti habzsolni az élvezeteket: ha már a sulis felállás változik, akkor tegyünk rá még egy lapáttal és dúljuk fel az eddigi évek edzéseinek gyakorlatát is (ebben persze szerepe volt annak, hogy Nagylány ráunt az úszásra és helyett a karatét választotta új sportnak). Nagylány tehát helyet cserél Négyessel, Középső továbbra is szeli majd a habokat – csak most már az öccse oldalán -, Nagylány beáll a küzdősportok művelői közé, Nagyfiú pedig továbbra is a tamami harcosa marad. Tudod még követni? Nekem ehhez már komoly segédanyag, ne adj’ Isten, Excel-táblázat kell. Hogy ki viszi el az önálló közlekedésre még képtelen csemetéket az uszodába… nos, ez még a jövő zenéje…, de a kezdésig még van egy hét! Egy hét?! 3-0 oda…
Ja, és jöjjön persze a bónusz. Ebben az évben két gyerekünk esetében is döntenünk kell: maradjanak vagy menjenek… mármint nem itthonról (khmmm…), hanem hogy felvételizzenek-e gimnáziumba.
Most, hogy már megvolt a kétváll és a padlón fekszem, jöhetnek a fogadalmak, amelyek reményeim szerint enyhítenek a szorításon (bár most, hogy leírva is látom őket, rájöttem, hogy van közöttük egy-két olyan, ami nem a főnixként való feltámadásomat segíti, hanem sokkal inkább a kiütés érzését erősíti).
Szentül fogadom, hogy…
- leszokom a maximalizmusról (A négyes nem rossz jegy! Hanem jó! Ahogy azt az elnevezése is mutatja…)
- nem parázok egy-egy rossz jegytől (még a karótól sem, ha azt megérdemelten kapja szemem fénye), a busongás és mérgelődés helyett fél perc szemöldökösszevonás után a kijavítására igyekszünk koncentrálni
- hagyom hibázni a gyerekeimet és hagyom, hogy tanuljanak belőle (nem óvhatom meg őket minden csalódástól, bármennyire is szeretném, és mindig is elleneztem a burokban való nevelést, erre tessék, pont az iskolás évek alatt kezdtem el rászokni, de ennek most vége!)
- visszafogom magam a segítés terén, de ott leszek a háttérben (de csak ott!)
- ellenőrzés helyett bizalomépítésre törekszem (kamaszok esetében ez a legnehezebb, de muszáj lesz erőt venni magamon)
- elfogadom: nem minden tantárgy fekszik egyformán a gyerekeimnek, a teljesítményüket is ez alapján fogom megítélni, hogy mennyire hozták ki magukból a maximumot (a jegy másodlagos szempont lesz)
- csak akkor vágunk bele egy projektbe (verseny, felvételi), ha ők is tiszta szívből kiállnak mellette
- a célok eléréséhez szükséges feltételeket együtt határozzuk meg, de a kivitelezés az ő feladatuk, övék a felelősség (Nagyfiú negyedikes felvételijénél bebizonyosodott: nem elég, ha én szeretném, sőt… inkább ártalmas tud lenni az elvárás, a gyerek részéről megnyilvánuló megfelelési kényszer)
- a tanulás nem mehet a pihenőidő rovására akkor sem, ha ezzel egy jeggyel rosszabb eredményt is kockáztatunk
- az 1. osztályos gyerekemet kezdettől fogva önállóságra szoktatom (nem pakolom össze helyette a táskáját, az előkészített uzsonnát, a tornazsákot – még ha nagyon nehezemre esik visszafogni magam, akkor sem!)
- mindig emlékeztetem magam arra: az iskola az ő felelősségük, nekem a lehetőségek biztosítása a feladatom, például azzal segítek nekik, ha megtanítom őket tanulni és nem azzal, hogy megoldom helyettük a feladatokat
Első körben talán ennyi elég is lesz. A nagyok esetében sajnos sok mindent elmulasztottam, illetve későn próbáltam bevezetni, ami csak feszültségekhez vezetett a későbbiekben, késleltette az önállósodást, illetve túl sok terhet rakott rám és ezáltal a gyerekekre is…
A támogatásomról a jövőben sem kell lemondaniuk, de mostanból sokkal tudatosan törekszünk – igen, együtt! – a privát felelősségvállalás mind pontosabb kijelöléséhez, ami feltétlenül szükséges a későbbi akadályok sikeres legyőzéséhez és a boldog, magabiztos, a saját képességeivel pontosan tisztában lévő éntudat kialakulásához…, és végül is jobb későn, mint soha. (Őszintén szólva, ha csak a felét sikerül betartanom a fogadalmainak, már akkor nagyon elégedett leszek.)
Ti hogyan készültök az iskolára?