Sok gyerek, kevés szoba – a nagy dilemma

Ha egy családban sok gyerek van, akaratlanul is felmerül a kérdés: a testvérek közös vagy külön szobában lakjanak?

A dilemma

Több gyereket nevelő családoknál gyakran merül fel kérdésként, hogy ha van rá lehetőség, akkor a testvérek külön szobában lakjanak, vagy egy szobán osztozzanak, amíg világ a világ.

Sokan – szakemberek is – a közös szoba mellett kardoskodnak. Miért is?

• az együtt töltött idő összekovácsolja a testvéreket, ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz
• vigyáznak egymásra, a nagyobbak szemmel tartják a kisebbeket
• praktikus okok (pl. egy szobából könnyebb összegyűjteni a szennyest, mint kettőből, esetleg háromból, könnyebb rendet tartani, átláthatóbb az egész helyiség)
• kompromisszumkészség fejlesztése (lemondás mások javára)
• közösség tisztelete (közösségi-privát szféra tiszteletben tartása)

Ha csak ezt az oldalt vesszük számításba, akkor úgy tűnet, hogy a testvérek külön szobába helyezése megszünteti a gyerekek közötti kapcsolatot, felszámolja a közös játékot és a családi meghittség rovására megy. Pedig dehogy! Sőt! Csak megint az elveink és a gyerekeink…! (Én semmi ilyet nem tapasztaltam az egy nagy, közös gyerekszoba négy kisebb helyiséggé történő átalakítása utána, csak a közösségi élet helyszínei változtak meg: el kellett fogadnunk, hogy a nappali és a konyha új funkcióval bővült, ez a két helyiség lett a nagy, közös játékok színtere, de ezt én személy szerint nem is bánom, mert így mindig rájuk tudok nézni és nem kell emeletet másznom ahhoz, hogy igazságot szolgálatassak: a kék vagy a a piros bábu esett bele először a csapdába.)

Miután az elmúlt évek alatt mindkét oldalt sikerült megtapasztalnom, azt kell mondanom: bár a közös szobának kisebb korban abszolút van létjogosultsága, a gyerekek növekedésével – széthúzódó korkülönbségnél, eltérő nemű lurkóknál – lehet, hogy érdemes mégiscsak elgondolkozni egy lakásátalakításon, ha van rá lehetőség.

A tapasztalat

A mi lakásunk legfőbb ismérve, hogy sok gyerek van benne és a családunk létszámához viszonyítva kicsi a tér. Mit is jelent ez pontosan? 105 négyzetméteren lakunk heten. Jó-jó, mivel tetőtéri a lakásunk, ezért a lakás teljes területe 135 négyzetméter, de ebbe már beleszámítanak a ferde falsíkok által határolt területek is, de mert némely helyen még Legkisebb is csak hason csúszva fér el, maradjunk csak annál a 105 négyzetméternél.

Három gyerekig szinte palotának tűnt az otthonunk: a lurkók egy szobán osztoztak, kiválóan működött a tér, mindenkinek volt egy kuckója, nem zavarták egymás köreit, ahogy mondani szokás… annak ellenére sem, hogy egy lány is keveredett a fiúk közé. A gyerekek számának gyarapodásával azonban valahogy kezdett összemenni a lakásunk, kezdtük úgy érezni magunkat, mint Gulliver a törpék között. Mindenhol gyerekekbe botlottunk és ők is egymásba, a korábban megfelelő nagyságúnak tűnő bútorok kicsik lettek, a falak is valahogy közelebb jöttek… Ki érti ezt?

Öt főre duzzadt gyereklétszám (egyre eltérőbb igényekkel és életvitellel), zsugorodó tér, pangó ingatlanpiac és továbbra is 105 négyzetméter. Valamit kezdenünk kellett a kialakult helyzettel, mert a korábbi palota-életérzés a múlt ködébe veszett, s a változás igényének hangjai viszont egyre hangosabban dübörögtek (ezt szó szerint is lehet érteni: a gyerekek közötti súrlódások egyre nagyobb hanghatással jártak).

 

 

Amíg kicsik voltak a gyerekek, addig nem volt nagy(obb) probléma, mert a napjuk nagyrészt azzal telt, hogy aludtak és játszottak, természetesnek vették egymás közelségét. Bár voltak konfliktusok és a napi ritmusuk is némileg eltért, de ez még nem különösebben zavarta az együttélésüket. Sőt, az sem volt probléma, hogy a fiúk közé egy lány is befurakodta magát kis családunkba: egy bizonyos kor elérése előtt még a különböző nemű gyerekek közös szobában való elhelyezése sem gond, tekintve hogy az igényeik még nem nagyon különböznek.

Ebben az esetben azonban a múló idő ellenünk dolgozik.  Míg egy kisgyerek örül minden társaságnak, addig egy (kis)kamasz néha kifejezetten egyedül akar lenni, magányra vágyik, – és bármilyen ördögtől való gondolatnak is tűnik – nem nagyon akar osztozni semmin senkivel. Ráadásul különböző nemű testvéreknél eljön az az idő, amikor olyan dolgok lépnek az életükbe, amelyek már nem tartoznak a másik nemre, és ezt egy közös szobában nem nagyon lehet megoldani. A különféle látszatmegoldások (térelválasztó bútorok, függönyök és társaik) nem biztos, hogy jó eredménnyel járnak, sőt (!)…, nálunk inkább kiélezték a konfliktusokat.

– Anya, átlóg Középső könyve az én részemre – nyafizott Négyes.

– Nem is igaz! És egyébként is a te játékaid több helyet foglalnak – kontrázott Középső.

– Ne húzd el a függönyödet, mert akkor itt nem látunk jól – kiabálták Nagylánynak a fiúk.

– De magányra vágyom – felelte Nagylány.

– Magányra? Itt? – replikázott Nagyfiú.

És ez csak egy kis szelete volt a mindennapos konfliktusoknak. Ráadásul az idő előrehaladtával annyira eltérővé vált a gyerekek életvitele, alvási ritmusa, hogy egyszerűen tarthatatlanná vált az öt gyerek-egy szoba felállás. És őszintén szólva, a való életben szerzett tapasztalatok engem nem győztek meg a közös szoba melletti – fentebb felsorolt – érvek igazáról: nem kell ahhoz közös szobában lakni, hogy a testvérek együtt huncutkodjanak, együtt kövessenek el csínyeket, átbeszéljék a mindennapjaikat, megtanulják az enyém-tied tiszteletben tartását, a mások javára történő lemondást. A kis, zárt tér sokkal inkább kihozhatja a testvérek jellemének különbözőségét és ezáltal hamarabb felszínre hozhatja a konfliktusokat, ami akár maradandó sérelmekhez is vezethet.

A probléma feloldása

Így jutottunk el 2014 nyaráig, amikor is hosszas mérlegelés után belevetettük magunkat a lakásátalakításba. A felújítás elsősorban a gyerekek egylégterű szobáját érintette, mert ott volt a legnagyobb szükség a változtatásra. Ha a végeredményt nézem, soha nem volt jobb döntésünk, ha az odáig vezető utat, akkor azt mondhatnám: már azelőtt megbántam, mielőtt belekezdtünk. A felújítás eredményeképpen lett egy csomó ősz hajszálunk, kiürült a családi kincstár, de létrehoztunk négy új gyerekszobát az egy nagy tér helyén. Valahogy így…

 

 

Bár azt mondtam, hogy a leglátványosabb változás a gyerekbirodalmat érintette, azért a lakás többi része sem maradt ki a felújításból, máskülönben a gyerekszobák ténylegesen csak az elszigetelődést erősítették volna a lurkók között, márpedig nekünk nem ez volt a célunk.

 

 

Végiggondolva a folyamatot, a lakásunk felújítása nem csak arról szólt, hogy lettek új gyerekszobák és új tapéta került a nappaliba, hanem térszervezéssel és -rendezéssel újraszabtuk, élhetőbbé tettük az otthonunkat immár hét fő részére. Bár most sincs mindegyik gyerekünknek saját szobája – Középső és Legkisebb egy szobán osztozik – de az eredmény így is önmagáért beszél: a nagyok el tudnak vonulni, ha akarnak – vagy ha én akarom őket kivonni a forgalomból egy kis időre, mert már nagyon az idegeimre mennek a kamaszságukkal -, a kicsik délutáni és esti pihenése is zavartalan.

A közösségi helyiségek funkciónak újragondolásával van helye a közös játéknak, de a családi meghittség sincs oda, a külön gyerekszobáknak köszönhetően pedig a gyerekek egyre jobban belejönnek a privát szféra tiszteletébe, a közös tér értékelésébe és még családi békefenntartókra sincs szükségünk…

Nektek mi a tapasztalatotok? Ti hogyan oldanátok megy egy ilyen helyzetet?