A halál az élet “része”, beszélni, írni róla mégis mindig nagyon nehéz.
Korunk társadalma olyan messzire próbálja magát helyezni az élet végső pillanatától, amennyire csak lehetséges: nem akarunk szembesülni az öregséggel, az elmúlással, nem fér bele a mai életszemléletbe.
Amióta gyerekeim vannak, két közeli családtagot temettünk el. Apósom halálakor még csak kétgyerekes édesanya voltam: Nagyfiú három éves, Nagylány három hetes volt. Apósomat az egyik legrettegettebb kór, a tüdőrák vitte el. Végigkísértük betegségének két évét, láttuk fizikai állapotának leépülését, átéltünk vele jót-rosszat. Nagyfiú tudta, hogy beteg a Papu, de kis fejébe ennél több még nem fért bele. Amikor már közel volt a vég, próbáltuk felkészíteni őt Papu távozására, de most így visszagondolva, nem tudom, hogy megértett-e belőle bármit is.
Akkor úgy láttam jónak, hogy ne kísérjen el bennünket a temetésre. Kicsi volt még hozzá (izgága gyerek volt mindig is, nem tudtam, hogyan reagálna a szokatlan helyszínre, környzetre, a sok szomorú, síró ember látványára), ráadásul a miért-korszak kellős közepén jártunk: féltem, hogy folyamatos kérdezősködésével megzavarná a gyászolókat. Nem tudom miért, de azt vártam, hogy a temetés után majd kérdések özönével áraszt el, keresni fogja az elhunytat…, de legnagyobb meglepetésemre nem így történt. Némaság ölelte körül a témát nagyon hosszú időre. Nem kérdezett semmit, nem emlegette a nagyapját, nem beszélt róla senkivel. Hosszú hónapok után egyszer aztán megkérdezte:
– A halál után is van élet? A Papu most mit csinál, hol van a teste? Ti is meg fogtok halni? Mi lesz velem akkor, egyedül maradok a világban?
Súlyos, nehéz kérdések voltak ezek, láttam rajta, hogy őszintén meg van ijedve, igazi félelem volt a szemében. Nem volt még négy éves, amikor el kellett neki magyarázni, hogy az élet véges és mindenkinek eljön egyszer a pillanat, amikor búcsút mond a földi életnek. Miközben beszéltem, szinte láttam, ahogy kattogtak a kerekek a fejében, próbálta helyre rakni a szavakat, mondatokat. Igyekeztem őszintén válaszolni a felmerült kérdésekre, hagytam, hogy ő irányítsa a beszélgetést. Amikor végére ért a mondandójának, kicsit megnyugodott, bár az őszinte megdöbbenéssel töltötte el, hogy mi, a szülei is meg fogunk halni egyszer és nem leszünk vele örökké. Az időfogalom akkor még nem volt teljesen tiszta számára: a távoli jövő – az olyan félmondatok, hogy 40-50 év múlva – nagyon megfoghatatlanul lebegett a szeme előtt.
A Papuról őrzött kedves, szép emlékek még később tértek csak vissza, de akkor olyan részletességgel beszélt róluk, mintha csak előző nap történtek volna. Hat-hét éves korára azonban ezek elhalványultak és most már szinte semmi konkrét emléke nincs, de valahol a szíve/agya rejtett zugaiban azért még most is jelen van a nagyapja: egy-egy mozdulatra, cselekedetre, mondatra felsejlik a múlt.
Nagylány teljesen máshogy viszonyul az elmúláshoz, a halálhoz. Számára ez egy teljesen természetes dolog, ami az élet velejárója. Nem tudom, honnan van ez a bátorság, szellemi érettség, amivel szembenéz ezzel a nehéz kérdéssel, de kicsi kora óta valami hihetetlen bölcsességgel kezeli ezt a helyzetet. Benne nyoma sincs annak a félelemnek, ami Nagyfiút időre-időre megbénítja, letaglózza. Nagylány először 8 éves korában, a Dédi halálakor szembesült azzal, hogy az élet véges. Dédi nagyon gyenge és beteg volt az utolsó időszakban, nem volt könnyű vele együtt élni. A gyerekek nem nagyon akartak a közelében lenni, mert nem tudtak vele mit kezdeni – ez sajnos sok konfliktushelyzetet teremtett a családon belül. Halála nem ért senkit váratlanul.
Ismét előttünk állt a nagy kérdés: az öt gyerekünk közül hányat vigyünk magunkkal a temetésre. Végül a két legnagyobb jött velünk, Középső, Négyes és Legkisebb otthon maradt. Újra megmutatkozott Nagyfiú és Nagylány életfelfogásának különbözősége: a fiúnk nem igazán tudta kezelni a helyzetet – egyszerre volt flegma és rémült -, a lányunk viszont teljes szívével átélte a tragédiát anélkül, hogy megrémült volna az elmúlástól.
A kisebbek otthon száz meg száz kérdést tettek fel, minden érdekelte őket: ki sírt, ki nem, milyen ruhában voltak az emberek, mit csináltunk előtte, alatta, utána, milyen érzés a temetőben lenni, a Dédi is ott volt-e (ezt az akkor négy éves Négyes kérdezte). A kérdés-cunami elmúltával az élet visszatért a megszokott medrébe, a gyerekek igyekeztek feldolgozni a helyzet szülte élményeket, mi, felnőttek pedig leszűrtük a tapasztalatokat:
– minden gyerek más, ebből kifolyólag másképp áll a halál kérdéséhez (fél tőle, kíváncsivá teszi, nem érdekli/nem foglalkozik vele)
– a tragédia idején is őszintének kell maradni, mindenről beszélhetünk a gyerek korának megfelelő szinten, nem léteznek tabuk
– a félelmet erősíteni nem szabad, de hiú ábrándokat sem szabad kelteni
– a gyermek felé irányuló kommunikációban alapvető szempont a vallás – ha mi magunk nem hiszünk a túlvilági életben, ne is beszéljünk róla, ha igen, akkor ezt is tárjuk a gyerek elé
– hagyni kell, hogy a gyerek irányítsa a halállal kapcsolatos beszélgetést, az ő kérdései szabják meg az eszmecsere kereteit
– mi, szülők ne kezdeményezzünk beszélgetést az elmúlásról, hagyjuk a gyerekre, hogy mikor akarja felhozni a témát.
Súlyos kérdések, nehéz válaszok, amelyekkel minden szülő szembesül egyszer.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!