Az anyaság egy élethosszig tartó tanulási folyamat. Amikor belevágunk, elveink vannak… aztán meg gyerekeink.
Az idő múlásával és a gyerekek létszámának növekedésével nekem is meg kellett tanulnom elengedni bizonyos dolgokat. Nem volt könnyű döntés, de a hétköznapok túléléséhez muszáj volt. Nem lettem felelőtlenebb édesanya, de olyan dolgok, amikkel kapcsolatosan korábban határozott elveim voltak, a negyedik-ötödik gyereknél már nem tudtak/tudnak lázba hozni.
Mikre gondolok pontosan? Szoptatás-hozzátáplálás, cumi-ujjszopás, szobatisztaság kérdése, szilárd táplálék bevezetése a gyerek étrendjébe, ultrabiztonságos lakás kialakítása a gyerek miatt – ezek azok a témák, amelyeket ma már másképp látok, mint Nagyfiú vagy Nagylány születésekor.
Az összes gyerekemet szoptattam, mindegyikük magától hagyta abba, Nagyfiú bírta a legtovább, ő 11 hónaposan döntött az elválás mellett, a többiek 9 hónapos korukig kaptak anyatejet. Soha nem voltam tápszerellenes, de a szívem mélyén azért örültem, hogy nem szorulunk rá (az emberi természet már csak ilyen: az eszével tudja, hogy nem szabad előítélettel lenni senki és semmi irányába, de a szíve sokszor mást mond).
És akkor jött Legkisebb. Négy hónapos korában megállt a fejlődése, olyan sovány volt, hogy lógott rajta az összes ruha. Hiába éreztem azt, hogy van elég tejem, nem hízott, sőt… fogyott. Minden gondolkodás nélkül elfogadtam az orvos tanácsát: az anyatej mellett azonnal elkezdtem neki tápszert adni és néhány hét alatt behozta a lemaradását, később el is hagyhattuk a tápszert.
Ez volt az az esemény, ami végképp meggyőzött: nem szabad ítélkezni senki felett, és többé soha nem kérdőjelezem meg azt, hogy mit, miért tesz egy másik édesanya a gyereke táplálása kapcsán.
Hasonló élményem volt a cumi-ujjszopás kérdéskörben is. Még a gyerekek születése előtt elhatároztam, hogy nem adok cumit a gyerekeknek, mert… csak. Az átböngészett szakirodalomban a cumit károsabbnak ítélték, mint az ujjszopást. (Ha más könyvek kerülnek a kezembe, akkor lehet, hogy más lett volna a véleményem? Lehet, de így alakult.) Elég könnyű volt tartanom magam az elveimhez, mert az első négy gyerekem egy percig nem igényelte az önmegnyugtatás ezen formáját.
Megint Legkisebb volt a formabontó. A kezdetektől fogja jó alvó volt, de amint megindult a fogzás nála, gyakran felsírt, nyugtalan volt, semmi nem használt. Sutba vágtam a korábbi nézeteimet és jött a cumi! Két hétig volt szükség rá, aztán minden visszatért a régi kerékvágásba.
De mi a helyzet az ujjszopással? Sokak szerint, ha x ideig nem szokik le a gyerek, akkor az sok szempontból ártalmas lesz: a fogának, a lelkének… Ezt is meg kell tanulni elengedni. Nagyfiú egészen sokáig, 7 éves koráig szopta az ujját. Nem rendszeresen, csak ha felzaklatta valami vagy félt, megijedt valamitől. Aggódtam rendesen, kipróbáltam százféle módszert, aztán elengedtem a dolgot és hagytam, hogy megoldódjon magától és ez eredményre vezetett.
A többieknél már egyáltalán nem érdekelt ilyen mélységben a dolog: arra mindig figyeltem persze, hogy ne legyen véres az ujjuk a rágástól, szopizástól, néha finoman utaltam arra, hogy egy ekkora gyereknek már nem kéne az ujját a szájába vennie, de nem volt csel, erőszak, nem akartam én leszoktatni őket róla… és lám! mindegyik szépen el is hagyta magától, a saját ütemében.
A szobatisztaság kérdése szintén központi kérdés a gyerekes családok életében, már csak az óvodakezdés miatt is. Kezdő szülőként mindig irigykedve hallgattam a szomszéd kismamák történeteit, hogy az ő kislányuk, kisfiuk már másfél évesen jelezte, ha bilire kellett ülnie és két évesen már elhagyták a pelust. Nekem egyik gyerekem se szokott le három éves kora előtt a pelusról, sőt Négyes – becenevéhez hűen – négy éves koráig ragaszkodott hozzá.
Nem volt könnyű megemésztenem, hogy ami másoknak sikerül, nekünk miért nem. Itt is bevetettem minden praktikát, de aztán beleuntam abba, hogy állandóan felmosóronggyal rohangáljak a lakásban és szentségeljek, ha véletlenül nem vettem észre időben egy tócsát, így inkább az időre bíztam a dolgot, mert senki nem látott még egészséges 18 éves gyereket pelenkában…nemde? Itt is bebizonyosodott: minden gyerek más és semmit sem szabad erőltetni.
Legkisebbnél már nem érdekelnek egyáltalán az elvárások, hidegen hagynak a megvető pillantások: “20 hónapos és még nem próbálkoztok a bilivel?” Nem. Mert négy gyerek után már tudom: le fog szokni a pelenkáról… előbb vagy utóbb, de szobatiszta lesz.
Az ultrabiztonságos, gyerekbarát lakás kialakítása szintén sok szülőnek okoz fejtörést. Konnektorvédő, sarokvédő az asztalra, leesésgátló az ágyra, biztonsági kapu a lépcsőhöz – mind olyan eszköz, amit kezdő szülő koromban elengedhetetlennek tartottam a gyerekeim védelme érdekében. Idővel azonban rá kellett jönnöm arra, hogy a csemeték sokkal leleményesebbek annál, mint hogy ezek a tárgyak megakadályozzák őket annak a cselekedetnek a véghezvitelében, ami ellen kitalálták őket… vagyis tök feleslegesek.
Az ágyra szerelt leesésgátló éjszaka különösen veszélyes tud lenni, mert azon átesni – ha a gyerek valamiért el akarja hagyni a fekhelyét a sötétben – sokkal rosszabb, mint simán legurulni az ágyról… egy-két legurulás után a gyerek megszokja, hol érdemes feküdni az ágyon, hogy többet ez ne forduljon elő (mi párnát raktuk az ágy elé, hogy ha gurul, akkor puhára essen…, de nem gurult). A lépcsőhöz szerelt biztonsági kapun át is sokkal nagyobbat lehet esni, mint magáról a lépcsőről… ezt a tapasztalat mondatja velem… Nagyfiúval kipróbáltuk, kórház lett a vége. Amúgy meg pillanatok alatt megtanulják a kis gézengúzok hogyan lehet kinyitni a biztonsági zárat, akkor meg már minek?
Én azt a nézet vallom, hogy inkább legyen egy-két púp a gyerek fején, guruljon le az ágyról kétszer-háromszor, mint hogy a túlzott védelem miatt hosszabb időbe teljen az épített környezethez való helyes alkalmazkodás (nem játszunk a lépcsőfordulóban, óvatosan közlekedünk az asztalok, székek sarka mellett, nem nyúlunk a konnektorba). Különben is a gyerek nem “ostoba”, csak gyerek és a maga szintjén megérti a dolgokat és könnyen el is sajátítja, így inkább időt szánjunk rá, mint pénzt!
Mi az én tanulságom? Ha képesek vagyunk rugalmasan kezelni az elveinket a felelősségteljes magatartás megőrzése mellett, a saját életünket könnyítjük meg és sok gyerek mellett ez nem elhanyagolható szempont.