Mi lenne velem a gyerekeim nélkül? Más életem lenne, az biztos.
Durván őszinte leszek: néha nagyon szeretném, ha más életem lenne. Egészen más…, amelyben nem arról szólnának a napjaim, hogy sütök-főzök, mosok, takarítok, rendet rakok, tanulok a gyerekekkel, pelenkát cserélek, sebeket kötözök, szuperbéna két kezemmel technika órára készítek varázsdobozt, festek-rajzolok, rohanok, hogy mindenkiért időben odaérjek, ahova kell – és még az is eszembe jut, hogy lecseréljem a foltos pólómat indulás előtt, hogy ne lássa mindenki, van egy épp az önálló evést tanuló két éves gyerekem -, hanem mondjuk állok egy híres egyetem katedráján és osztom az észt, esténként kutatómunkát végzek egy bögre frissítő tea mellett, közben szól valami kellemes zene, konferenciákra, előadásokra járok, illetve én tartom azokat…
Az észosztásban jó vagyok (ez már az egyetemen kiderült), de ez az anyaság dolog még így tizenkét év után is elég döcögősen megy (feleség meg még régebb óta vagyok és ott is vannak azért kátyúk az úton…, nem is egy). Minden egyes nap gyakorlom a hivatásom és ennek ellenére minden egyes nap belefutok valamilyen hibába, ami a szakemberek szerint óriási baklövés, visszavetheti a gyerekek fejlődését, rámehet a párkapcsolatunk, örökre kárt okozok vele a szeretteimnek. Hát, ez van. Ember vagyok és hibázom, de legalább belátom, és nagyon igyekszem kijavítani.
Na, de visszatérve az eredeti témához, néha arról álmodom, hogy szingli vagyok, se pasi, se gyerek… szóval, senki más, csak én. Mondom, álmodom… Harmonikus rend a lakásban, a konyhában, a falakon kedves emlékeket idéző képek egymáshoz passzoló keretben – nincs közte egy Minionos rajz se, a képkeretek sincsenek összepingálva, a kanapé alól nem kandikál ki egy büdös zokni sem, a kamrában a cukros dobozban cukor, a sótartóban pedig só van és nem fordítva (amit persze már csak akkor veszek észre, amikor az egyiket vagy másikat a nem megfelelő helyre adagoltam), egyszóval rendezettség uralkodik mindenütt, merthogy van időm megcsinálni még a munkám mellett is.
Ja, merthogy van munkám. Olyan igazi állás, ami a GDP-be is beleszámít és számon tartják a munkaerőpiacon. Ahonnan persze nyugodtan kirúghatnak és akkor álláskereső leszek, de ha elmegyek egy felvételi beszélgetésre, akkor arra a kérdésre, hogy van-e gyerekem, nem kell valamiféle kitérő választ adnom, vagy felháborodnom, hogy ehhez ugyan semmi közük, mert nem ez minősíti a munkavégzésre való alkalmasságomat, hanem egyszerűen csak annyit mondok, hogy nincs. És nincs több kérdés…
Esténként eljárok bulizni, végre eljutok olyan workshopokra, amikre nem azért megyek, hogy megtanuljak a gyerekeknek szép marcipános – Thomas, Aranyhaj, Hulk, Pókember – tortát készíteni a születésnapjukra, hanem, hogy felnőtt emberek között okosodjak olyan témában, ami a munkámba vág. És persze ki is tudom fizetni, mert nem kell egyszerre öt pár gyerekcipőt megvennem, lecserélnem egyik napról a másikra valamelyik gyerek teljes ruhatárát, mert egy éjszaka alatt csak úgy, reggelre kelve hat-hét centivel magasabb lett.
Tudom, hogy ezek mind sarkított példák, mert számtalan gonddal szembesülnék, ha szingli lennék, de ezektől most eltekintek…, mert álmodom. Mondom, álmodom…
Miért jutott mindez eszembe? Mert a minap épp baktattam az ovi felé a rekkenő hőségben és pont azon gondolkoztam, hogy ha nem lennének gyerekeim, akkor most valahol egészen máshol lehetnék, Mojitót szürcsölgetnék és egy hintaágyban lógatnám a lábamat. Még mindig ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor kiértem az oviudvarra és meghallottam Négyes hangját:
– Úristen, de gyönyörű az én édesanyám! Ezt a ruhát mikor vetted? Annyira, de annyira szép vagy! Ugye, ebben jössz velem haza? Majd feszítek melletted büszkén, jó? – kiabálta jó hangosan (ahogy ő szokta) egy szusszra.
Középső nem szólt semmit, csak odajött hozzám, átölelt és belefúrta a ruhába az arcát és úgy szuszogott, szívta magába az anya-illatot, ahogy később mondta.
Hm.
Két nappal később Nagylány hazatért a Balatonról és nagyon nyűgös, nagyon fáradt volt. Fel akartam dobni, ezért mondtam neki, hogy nem kell sokáig itthon időzni a dilis felmenőivel, hanem újra nekivághat a világnak és mehet a mamáékhoz nyaralni, ahol megint ő lesz egyedül a középpontban, mindenki az ő kívánságait fogja lesni.
Ő feküdt az ágyában,a fal felé fordult és halkan sírni kezdett. Gondoltam, csak nagyon fáradt, de aztán halkan megszólalt:
– Nem maradhatnék inkább itthon? Annyira hiányzol! Szeretek veled lenni. Hadd maradjak egy kicsit itt… veled.
(Így az eredeti tervek helyett egy nappal később indult el itthonról, hogy egy felejthetetlen hetet töltsön a nagyszüleivel.)
Hm. Hm.
A gyerekeim nélkül nyilvánvalóan más életem lenne, de már csak ezért a két pillanatért is odadobnám bármelyik egyetem bármelyik katedráját… és akkor a többiről még nem is beszéltem.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!
Szia Barbara,
Sokszor én is így érzem de aztán történik valami és egyből azt érzem hogy ennél szebb és jobb nem is lehetne az életem
Szia Timi!
Igen, mi, édesanyák már csak így vagyunk összerakva. 🙂
Szia! Én voltam Szingli a családi élet előtt majdnem öt évig. Igyekeztem azt az időt is hasznosan, tartalmasan kitölteni és nem azon keseregtem minden este a tv előtt, egy nagy doboz fagyival, hogy nincs pasim, mint valami elcseszett Bridget Jones. Dolgoztam a jól fizető munkahelyemen, volt másodállásom is, ami nemcsak szellemi kihívást biztosított még a feles energiák lekötésére, de extra pénzt is hozott. Naponta 1-1,5 órát sportoltam, rendszeresen találkoztam a (szintén szingli) barátaimmal és mindenre volt pénzem, amit csak akartam. Folyamatosan tanultam, új hobbikat próbáltam ki. Nem unatkoztam és igyekeztem nagyon jól érezni magam a bőrömben. De mégis esténként amikor szellemileg, fizikailag elfáradtan álomra hajtottam a fejem, legbelül nagyon szomorú voltam.Éreztem, hogy hiányzik valami… Valaki/valakik.Az élményeket nem volt kivel megosztanom és hiába éltem aktív társasági életet mégis magányos voltam. Most van egy párom, két gyermekem, meg kb 10 kiló pluszom. Nincs egy normális ruhám, lyukas minden cipőm. Nincs elég időm sportolni, sőt úgy általában nincs elég időm semmire. De mégis imádom a hétköznapokat. Nézni, ahogy a gyerekek napról napra fejlődnek, megtanultam újra örülni az apróságoknak. Szeretem a családi kirándulásokat és boldog vagyok attól, hogy a fotóalbumban nem csak én vigyorgok a hegy tetejéről…sőt általában rajta sem vagyok a fotókon! 🙂 Tudom, ez csak kettő, nem öt. Így is leterhelőbb, mint eddig, de mégis így kerek és így teljes. Így jó. 🙂
Igen, így kerek, így teljes és így jó. Abszolút egyetértek.
Úú mennyire így van…. pedig nekem még csak egy kétévesem van. Köszi ezt az írást – is. Nsgyon jókor jött 😉
Szia Ancsi!
Örülök, hogy tetszett és hogy pont jókor jött. 🙂
Ez nagyon cuki írás volt, jókat somolyogtam magamban rajta. 🙂
Köszönöm. Én is… az írása közben.
Én csak 3 éve gyakorlom az apaságot, de mivel itthonról dolgozom, rengeteget vagyok a két gyerekkel. És a pelenkázástól, a fürdetésig, a főzéstől a mosogatásig mindenből kiveszem a részem, mert “szuperapu” vagyok. Viszont nekem is sokszor eszembe jutott már, hogy egyedül – pláne férfiként – mennyivel könnyebb lenne. (persze ez is inkább a mai borzasztó világ miatt, mert félek, hogy mi lesz a gyerekekkel, ha nagyok lesznek?) De akkor senki nem mondaná nekem, hogy “Apu, alszol velem?”, és, hogy “Kérek, pici kakaót! Sokat-sokat!!” És a 10 hónapos sem ébresztene fel minden reggel pontban fél nyolckor (harmadszor az esti lefekvés óta), azzal, hogy dö-dö és pici kezével megérint, mert reggel van. 🙂
Mindenkinek ilyen szuperapu kellene! Éljenek az apák! A gyerekek sok minden átírnak az ember életében és erre csak akkor döbbenünk rá, amikor már ott vannak, amíg nincsenek, nem érezzük a hiányukat. Fura dolog ez…
Én fölveszem a régi szálakat, és folytatom az abbahagyott dolgokat, miközben a gyerekeknek segítek. Fölkészítettem a grafika szakra az elsőt, és nem fogok tudni nem rajzolni, ha ősztől odajár. Nincs kihagyott lehetőség. Szerintem a gyerekekben folytatódni jobb, mint nélkülük élni.
Bizony jobb, és ezt nem árt időről-időre megerősíteni magunkban.
Kedves Barbara!
Kezemben a kb 13 év kemény küzdelme árán megszerzett, jelenleg semmire sem jó sebész szakvizsgámmal (mert a gyerekek miatt nem tudok a szakmámban dolgozni ), hátam mögött 7 év kialvatlansággal és folyamatos, parttalan küzdelemmel, négy csodálatos, egészséges gyerekkel és egy fantasztikus férjjel az oldalamon olvasva a cikket : hát jót bőgtem rajta…mert a sokgyerekes anyaság már csak ilyen, néha világgá mennék, hogy egy perc után szűkölve hazakullogjak, hiszen nélkülük már nem is élek. Köszönöm, hogy ilyen csodásan meg tudod fogalmazni mindennapjaink örömeit és nehézségeit, sokat nevetek azon, hogy nálunk is szinte minden úgy megy, ahogy leírod. (JUHÉJJ, nem vagyok egyedül!) és sokszor meghatódom, mert pontosan leírod, milyen érzelmek kavarognak bennem.
Kedves Nóra!
Nagyon köszönöm, hogy benéztél hozzám és megosztottad velem a gondolataidat.
Gratulálok a csodaszép és felelősségteljes munkádhoz, sajnálom, hogy nem tudsz élni vele, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy gyönyörű családod kárpótol sok mindenért.
Sokan gondoljuk, hogy egyedül vagyunk és nagyon jó érzés rájönni, hogy mégsem. Hogy vannak hozzánk hasonló anyák, akik ugyanúgy élik a mindennapjaikat, mint mi és ugyanazokkal a gondokkal, kihívásokkal, örömökkel szembesülnek. Ez hihetetlen erőt tud adni. Úgyhogy én is nagyon köszönöm, hogy tőled is megkaptam ezt az erőt. Sokat jelent nekem.
Remélem, máskor is benézel hozzám és találsz számodra érdekes olvasnivalót.
Üdv: Barbara
Kedves Barbara!
Nagyon köszönöm a kedves szavakat!Csak pár hete fedeztem fel a blogodat, azóta rendszeresen olvasom, (már ha az életemben lehet bármi is rendszeres 🙂 ) és osztom a bejegyzéseidet. Még sok-sok csodálatos élményt kivánok nektek, amikből sok bejegyzés szülessen! Szeretettel : Nóra
Kedves Nóra!
Erre nem is lehet mást mondani, mint hogy köszönöm. És viszont kívánom a sok kedvességet.
Bármikor szívesen látlak egy kis virtuális beszélgetésre, eszmecserére.
Barbara
Májusban elutazok a világ másik felére, 10 napra, férj, gyerek nélkül… Még soha, értsd SOHA nem aludtam távol a gyerekeimtől.
Amikor megvettem a repjegyet, (lassan 1 ëve), a világ legjobb ötletének tűnt. Ahogy közeledik, már egyre kevésbé…
😑
Szia Ági!
Köszöntelek a blogomon, örülök, hogy benéztél hozzám.
Elhiszem, hogy nem könnyű most, de szerintem szuperül fog sikerülni az utazás, a férjed remekül el fogja látni a gyerekeket, te pedig olyan energiákkal töltődhetsz fel, amelyek az egész családod javát szolgálják majd. Biztos vagyok benne. És kicsit irigyellek is, hogy ilyen klassz élményben lesz részed. Drukkolok, hogy a legtöbbet tudjátok kihozni ebből a helyzetből mindenki megelégedésére.
Üdv: Barbara