Vasárnap korán reggel autóba pattantunk. Pécsre érve először regisztráltunk a város túlvégén levő anyatejgyűjtő központban, és leadtuk az előző nap lefejt tejet. Kilenc körül ott voltunk a PIC-en. Szívdobogva kopogtattunk az üveges folyosó ajtaján. Végtelennek tűnő, valójában negyedórás várakozás után – pont nagyviziteltek – bemehettünk. Kaptunk egy-egy pár zacskópapucsot, és helyes fehér köpenyt, rajta a nevünkkel, hosszútávú használatra. Kéz- és karfertőtlenítés, maszk, mehetünk. A szívem a torkomban dübörgött, ahogy a nővér vezetett a kórterem felé. Minden szobában, fehér rácsos ágyacskákban és kis inkubátorokban icipici babácskák feküdtek.
– Itt vannak – mutatott a nővérke mosolyogva két inkubátorra egy négyinkubátoros, napsütéses szobában.
– Jól aludtak, szépen esznek. Jól reagálnak a gyógyszerekre. Volt sok pisi, most kaptak nemrég tiszta pelust. Na, beszélgessenek velük nyugodtan, amíg hívom a doktor urat. Benyúlni most nem szabad, majd ha visszajövök, megmutatok mindent.
Bámultunk bele az üvegdobozokba. Tényleg ők azok? A nővérke úgy beszélt róluk, mintha életrevaló csecsemők volnának, és nem ez a két csont és bőr kisbéka, akit látunk. Mi lett a mi kis dundi babáinkkal? És ez a rengeteg cső… Az egyik baba mocorog! De mi villog?
– Ej, te! Hát nem szabad lerúgni… – lépett oda azonnal egy másik nővér.
– Látják, ők seszeretik ezt a sok zsinórt. Azért a fejük tetején van a kanül, mert onnan talán nem tudják kiszedni. Az infúzió a karjukban van, azon kapják a gyógyszereket. Antibiotikumot
minden koraszülött automatikusan kap. Ez itt a lélegeztető tubus a légcsövükben, ez a gyomorszonda, az orrukon át van bevezetve. Az egyik lábukon van a vérnyomásmérő, a másikon a légzésfigyelő szenzor… Ne aggódjanak, nemsokára már nem lesz ennyi csövük.
Közelebb léptem. Kaparta a torkom a sírás. Össze kell szednem magam, nehogy ne tudjak szólni a saját gyerekeimhez! A lázlapról leolvastam a baloldali baba nevét.
– Andris – kocogtattam meg finoman az üveget, és közelebb hajoltam a gumival borított kerek nyíláshoz.
– Hallasz engem? – Ó, istenem, de fura így – Megismered a hangom? Anya vagyok… – leheltem elfúlva, és hüppögő sírásban törtem ki.
Hogy kell egy dobozban levő, csukott szemű, miniatűr, éhező afrikai kismajomhoz hasonlító emberkezdeményhez beszélni? Mit mondjak neki? Norbi Gergőnek suttogott valamit, párásodó tekintettel.
Mi lesz így velünk?
– Mi ez a sírás-rívás, kérem szépen? – lépett be nagy lendülettel a terembe a doktor úr.
Csillogó szemüvegű, fehér hajú, bajszos nagypapa, széles mosollyal, és már nyújtotta is a zsebkendőt.
– Az első lecke: Ne sírjon, ha nincs tragédia! És most – megfogta a vállam, és mélyen a szemembe nézett – nincs tragédia! Házi feladat: Napi egy papír zsebkendőnél többet nem szabad telefújni.
– Na, látja. A nevetés fél egészség. Akkor mondom a diagnózist. Nem szépítek, nem biztatok, mert nem az a dolgom. Az a nővérkék dolga. A helyzet az, hogy nem tudjuk mitől, de ez a két gyerek tiszta ödéma volt. Kaptak vízhajtót, így a nagyja már lement, de jó lenne, ha még menne le.
– Még? Így is olyan soványak már! Olyan szép formásak voltak…
– Csak azért, mert fel voltak telve vízzel. Ők koraszülöttek! Mit szeretne? Babahájat? Majd ráér felhizlalni őket, ha túljutnak a krízisen. Valószínűleg az ödéma miatt állt le a légzésük, illetve amiatt nem akar még mindig elindulni. Persze ez csak feltételezés, de más okot nem látunk, mert egyébként egészségesek. Az emésztésük rendben, most már a vérnyomásuk is. Jó lenne tudni, mitől lett az ödéma.
– Nem lehet – szólt közbe Norbi –, hogy köze van ahhoz, hogy majdnem agyvérzést kaptál? Felvázolta a doktor úrnak pár mondatban a szülés körülményeit. Az láthatóan feldühödött.
– Hogy az a… Hát ez nem jó hír. Akkor ez viselte meg ennyire a szervezetüket. Az a helyzet, elmondom, mert jobb, ha maguk is tudják, hogy nem tudjuk megmondani, mikor fog a Gergely lélegezni. Vagy fog-e egyáltalán. Ezzel is számolni kell. – Megkapaszkodtam Norbiban, ránéztem, de neki is könnyek gyűltek a szemébe.
– Az András már küzd, próbálkozik – folytatta a doktor úr –, de a Gergely nem nagyon akar igyekezni. Négy napja született, és semmi. Ilyen nem nagyon szokott előfordulni. Mi tartjuk, amíg lehet, de nem mi döntünk. Ő dönt. Beszélgessen el vele! – lapogatta meg a vállam, és adott még egy zsebkendőt. – És tartsa be a házi feladatot!